Míg az eurózóna legtöbb politikusa és az EKB látszólag semmit sem tanult a hitelválságból, addig a hitelminősítők levonták a megfelelő tanulságokat. Ezek közé tartozik a minősítési folyamat szigorításának szükségessége. A válság előtti időszak egyik legnagyobb hibája a subprime jelzáloglevelek tripla A-s besorolása volt, mégpedig a csődhelyzet keresztkorrelációs eshetőségére és az amerikai ingatlanárak pozitív éves növekedésére való hivatkozással. Azonban elég volt csak megkaparni a felszínt és egyből kiderült, hogy a kötvények igencsak ramaty minőségűek voltak, a pénzügyi tervezés azonban gondoskodott a megfelelő kozmetikázásról. Ha gyorsan átfutunk a franciák által javasolt átütemezési terven (a görög adósság legnagyobb részét francia bankok kezelik), úgy jól láthatjuk, hogy az tulajdonképpen államcsődhöz vezet. Ebben az esetben, a kollektív megállapodások, vagy más feltételezések miatt, a hitelminősítők sem fognak letérni az útról. "Ha egy madár úgy jár, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor azt a madarat kacsának mondom." Az S&P szerint az adósságpapírok – az eredeti kibocsátáshoz képest – kedvezőtlenebb feltételekkel történő megújítása, "megfelelő kompenzáció nélkül" gyakorlatilag csődnek minősül, "még akkor is, ha a kötvények csak egy része képezi a csere tárgyát" (lásd "Hitel GyIK: Mikor tekinthető az államadósság 'átütemezése' államcsődnek" – S&P 2011. június). Mindez a futamidők meghosszabbítását jelentené, és miután a 2014 közepéig esedékes lejáró hitelek átlagos futamideje (a kibocsátás időpontjában) 6 év alatt van, így könnyű belátni, hogy a 30 nagyobb a 6-nál, és itt a kamatokat és az egyéb tőkestruktúrákat még nem is említettük.

Ha szemügyre vesszük ezeket a javasolt struktúrákat, úgy azt láthatjuk, hogy az EU-politikusok az adósság kérdésében gyakorlatilag a kiindulóponthoz érkeztek el, míg a hitelminősítők tovább tudtak lépni. Az átláthatatlan és túlzottan komplex pénzügyi megállapodások is meghatározó jellemvonásai voltak a hitelválság előtti időszaknak, és úgy tűnik, hogy ezek a jelen átütemezési tervezetben is visszatértek. Miután a jelenlegi terv számos hasonlóságot mutat a húsz évvel ezelőtti Brady tervvel (mely a latin-amerikai országokat húzta ki a pácból), így ez akár egy kipróbált és letesztelt eljárásmódnak minősülhetne. Ezzel viszont a probléma gyökereinek kezelésére kidolgozott EU-s tervezet (Brady-kötvények előtti leírások, a görögöknek javasolt terv ellenében) azt a látszatot kelti, hogy egy túlságosan komplex eljárással próbálják elkerülni azt, amire valójában szükség lenne.

A bankok közben jogosan tartanak a görög csőd esetén elszenvedett veszteségektől, mely akár 50 százalékos leírást (haircut) is jelenthet. Az előirányzott megállapodás, első ránézésre elfogadható lenne a pénzintézeteknek, amennyiben (ismétlem: amennyiben) ez kellő időt ad a görögöknek, hogy az elsődleges egyenleg irányába mozduljanak. Még ha ebben van is egyfajta kollektív logika (mivel csökkenti az egyes bankok szándékát, hogy fogják a pénzt és fussanak), addig messze nem jelenti azt, hogy ezzel a hitelminősítőket is meg lehet szelídíteni.

Elég biztosak lehetünk abban, hogy a hitelminősítők ezúttal tapodtat sem fognak engedni. Az államcsőd ugyanis egy konkrétan meghatározott esemény, függetlenül attól, hogy egyes politikusok milyen lépésekkel próbálják azt átnevezni, vagy másként tálalni. A subprime-os blama után sokkal határozottabbnak mutatkoznak az ügynökségek, hogy az adósságválság után ne hagyjanak maguk után kívánnivalót. A helyzet, az ő szemükben minden szempontból államcsődnek néz ki, és aligha valószínű, hogy változtatnak ezen az állásponton.