A héten kezdődő EU-csúcs a hónap végére (március 24-25) időzített második döntő fontosságú értekezlet bemelegítőjének számít. Az eheti tárgyalásoktól a versenyképességi paktumban történő megegyezést remélik, de a jelek arra utalnak, hogy ez messze el fog maradni attól, amire igazán szükség lenne. Ez egyfelől nem tűnik túlzottan nagy veszteségnek, azonban az aktuális nehézségek okainak kezelésében nagy csalódást okozhat.

Azonban jelenleg nem kevesebb, mint három fő oka van annak, hogy ez miért jelent túlságosan nagy kihívást. Először is a megnövekedett egyenlőtlenségek után szükség lesz egy kis időre, amíg azok legalább részben kiegyenlítődnek. Elég csak megnézni a fajlagos munkaköltségeket, melyek a periférián az elmúlt 10 évben közel 30 százalékkal növekedtek Németországhoz képest. A valuta-leértékelés lehetőségének hiányában, csakis a periféria (központi országokhoz viszonyított) lassú bérnövekedésével érhető el a fájdalmas, de szükségszerű kiigazítás. Amíg azonban az EKB túlzottan is a német inflációs kockázattal van elfoglalva, addig ez a cél csak egy elnyúló recesszió és a periférián felbukkanó defláció árán valósítható meg.

Másodsorban a Gazdasági és Monetáris Unió fennállása óta mindeddig képtelen volt az EU a politikai intézkedések hatékonyabb koordinálására. A szükséges koordináció egyik nagyreményű főpillére, nevezetesen a stabilitási és növekedési paktum például használhatatlannak bizonyult, miután Németország és Franciaország tetszés szerint módosították a kritériumokat, amint szankciókkal kellett szembenézniük. A másik fontos előrelépés ezen a téren a 2000-es lisszaboni csúcson elfogadott tízéves terv volt, mely végül ugyanúgy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, igaz az ebben foglalt intézkedések már egy felülről lefelé irányuló stratégiát követtek, és nem országonként egyénileg kezelték a problémákat.

Végezetül, mivel az EU kollektíven elutasítja az automata (tehát nem megegyezésen alapuló) szankciók kivetését, így nem remélhetünk sokat az intézkedések hatékonyságától. Kevés példa van ugyanis arra, hogy az országok megfelelően reagálnának szomszédaik nyomásgyakorlására, legalábbis a gazdasági és a költségvetési koordináció területén. A paktum arra késztetné a kormányokat, hogy azokat a közös nevezőket keressék, melyek nem csak a soron következő választásokig, hanem azon túl is megfelelő eredményeket szülnek. Nos, mindezt igen nehéz a választópolgárok elé tárni, főleg ha rövidtávon fájdalmas intézkedésekkel járnak együtt (magasabb adók, alacsonyabb bérek, várható defláció). Épp ezért, elsősorban több ösztönzésre, vagy éppen büntetésre van szükség a közös szabályok be nem tartása esetén, ezek nélkül ugyanis mindennemű versenyképességi megegyezés kudarcra van ítélve.